A Szentföld ereklyéi: Frigyláda, Szent Grál, Igazi Kereszt, Szent Lándzsa és a Halotti lepel

Szentföld · ereklyék · szócikk

A Szentföld története öt tárgyhoz vagy tárgy-legendához kapcsolódik, amelyekről a kereszténységben és a népszerű kultúrában a mai napig sokat beszélnek: a frigyládához, a Szent Grálhoz, az Igazi Kereszthez, a Szent Lándzsához és a halotti lepelhez. Az Igazi Kereszt, a Szent Lándzsa és a lepel kézzelfogható kultusztárgyak voltak, amelyeket templomokban őriztek és körmenetekben vittek; a frigyláda és a Grál esetében a források nem rendelnek tisztán azonosítható tárgyat a legendához. A cikk két szinten tárgyalja őket: mit mondanak róluk a források és a kutatás, hogyan kapcsolódnak a keresztes államokhoz, és milyen a mai utóéletük a liturgiában, a kiállításokon, az irodalomban és a filmekben. A két szint nem választható el egymástól, mert ezeknek a tárgyaknak a mai jelentősége a hagyományból ered, ezért minden szakasz a mai utóélettel zárul.

Frigyláda

A frigyláda 19. századi ábrázolása: két térdeplő kerub a fedelén, oldalán a vivőrudak
A frigyláda a 19. századi képzeletben: aranyozott láda, a fedelén két térdeplő kerub, az oldalán a vivőrudak. Fametszet.

A frigyláda a Biblia szerint a Tízparancsolat kőtábláit őrző szent láda volt, amelyet Salamon a jeruzsálemi Templomban helyezett el. Sorsa Jeruzsálem babiloni elpusztítása (Kr. e. 586) után ismeretlen. A Makkabeusok második könyve (2Mak 2,4–10, Kr. e. 100 körül) szerint Jeremiás egy hegyi barlangban rejtette el, azon a hegyen, ahonnan Mózes a Földet látta, vagyis a Nebón. Az etióp hagyomány szerint Menelik, Salamon fia vitte Etiópiába (Kebra Nagast, a 14. századi geez fordítás); az aksumi egyház ma is azt állítja, hogy a láda ott van. Edward Ullendorff, aki 1941-ben megvizsgálta, „fadoboznak, de üresnek” nevezte (Wikipedia, Ark of the Covenant).

A láda leírása a Mózes második könyvében (Károli Gáspár fordításában; a sing a könyköt régi magyar neve):

„És csináljanak egy ládát sittim-fából; harmadfél sing hosszút, másfél sing széleset, és másfél sing magasat. Borítsd meg azt tiszta aranynyal, belől is kivül is megborítsd azt, és csinálj reá köröskörűl arany pártázatot. […] Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két Kérub közül, melyek a bizonyság ládaja felett vannak, mindazokról, a miket általad parancsolok az Izráel fiainak.”

– 2Móz 25,10–11.22

A templomosok és a frigyláda

A templomos lovagrend története jól adatolható. Alapítását 1118-ra teszik; Hugues de Payens 1119-ben fordult II. Balduin királyhoz és Warmund pátriárkához, megállapodásuk valószínűleg az 1120. januári nablusi zsinaton született meg. Türoszi Vilmos szerint a rend kilenc éven át csak kilenc lovagból állt; vezetőik Hugues de Payens és Godfrey de Saint-Omer volt (Historia XII, 7); a Wikipedia a kilenc között André de Montbard-t is megnevezi. II. Balduin a királyi palota egy szárnyát adta nekik a Templom-hegyen, az elfoglalt Al-Akszá-mecsetben, az Úr Temploma mellett; a keresztesek ezt a területet Salamon templomának tekintették, innen kapták a nevüket („a Templom katonái”). Vilmos feladatukként az utak védelmét és a zarándokok oltalmát jelöli meg; a frigyládáról nem ír. Pecsétjüken két lovag ül egy lovon, ami a szegénységüket jelképezi (Fordham Medieval Sourcebook, Tyre – Templars; Wikipedia, Knights Templar).

A frigyláda-legenda ennek a menetrendnek az értelmezéséből származik. A kilenc lovag évekig a Templom-hegyen élt; a rend 1129-ben, a troyes-i zsinaton, Bernard of Clairvaux vezetésével kapott hivatalos elismerést Európában: itt kapta szabályzatát és a fehér köpenyt. Ezután a rend gyorsan nőtt: pénzt, földet, üzleteket és nemes származású fiakat kapott; az első pápai pénzadományt II. Ince adta 1135-ben, a pisai zsinaton (Wikipedia, Knights Templar). A legenda szerint a lovagok a Templom-hegy alatt találtak valamit, talán a ládát, és ez magyarázza a rend gyors felémelkedését. Ezt egyetlen forrás sem támasztja alá: Türoszi Vilmos nem említi, a Wikipedia csak annyit mond, hogy találgatások vannak arról, milyen ereklyéket találhattak ott. A templomosok ellen 1307-ben emelt vádak között egy, a Templom-hegyről származó mumifikált fej szerepelt; a vallomások nagy részét kínzással csikarták ki (uo.).

Runciman szerint a templomos eszmét a champagne-i Hugues de Payens vetette fel, aki 1118-ban meggyőzte Balduin királyt, hogy társaival együtt a királyi palota egyik szárnyában, az egykori al-Akszá mecsetben telepedhessen le a jeruzsálemi Templom téren (Runciman II, 102. o.); a rend vallási fogadalmat tett a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség betartására, és a pogányok elleni harcnak szentelte magát (uo.). 1129-ben, Togtekin halálhírére II. Balduin Hugues-öt Európába küldte, hogy katonákat toborozzon Damaszkusz bevételéhez (116. o.). A templomosok gyors fejlődése tehát forrásokkal igazolható, a Templom-hegyi királyi palotát a kor „Salamon templomának” nevezte (Runciman II, 72. o.; az I. kötet 10. oldala szerint Omar kalífa 638-ban „Salamon templomának helyéhez” vonult). A frigyládáról Runciman I–II. kötete nem ír; a „lelet” legendáját forrás nem támasztja alá.

Kutatók Jeruzsálemben

A frigyládát a 20. század elején is keresték Jeruzsálemben. Montagu Parker kapitány 1909-ben szindikátust szervezett, az oszmán hatóságtól 500 fontért engedélyt vett, és az Óváros déli oldalán, egy sziklagerinc alatt alagutat ásott; csak kerámia- és lámpatöredékeket talált. 1911. április 12-én éjjel emberei a Sziklamecset alatti barlangban kezdtek ásni. Zavargás tört ki, Parker pedig hajón menekült Jeruzsálemből (Smithsonian Magazine, The Secret Excavation of Jerusalem).

A frigyláda ma

Az etióp hagyomány ma is eleven: az aksumi egyház 2009. június 25-én Abune Paulos pátriárka a következő napra bejelentette a láda bemutatását, majd azt mondta, hogy nem mutatja meg, csak tanúsítja a létezését. Graham Hancock The Sign and the Seal (1992) című könyve szerint a láda Egyiptomon és a Tana-tavon át jutott Etiópiába; John Holladay régész elutasította az elméletet. Tudor Parfitt The Lost Ark of the Covenant (2008) című könyvében arra jutott, hogy a ládát Arábiába vitték; a dél-afrikai és zimbabwei lemba nép szerint őseik vitték dél felé a „ngoma lungundu”-t („Isten hangja”), amelynek másolata a hararei Emberi Tudományok Múzeumában van. Izraelben Niszán 10-én nemzeti ünnep, a Jom ha-Alijá emlékezik meg arról, hogy az izraeliták a Jordánon a frigyládával keltek át (Wikipedia, Ark of the Covenant).

A népszerű kultúrában a frigyláda legismertebb megjelenése Az elveszett frigyláda fosztogatói (Raiders of the Lost Ark, 1981. június 12.). A film 1936-ban játszódik: nácik és egy amerikai régész versenyeznek a ládáért, amelyet Egyiptomban, Tanisznál, a Lelkek Kútjában találnak meg. George Lucas 1973-ban találta ki a sorozatot, a frigyláda ötletét 1975-ben Philip Kaufman adta, a forgatókönyvet Lawrence Kasdan írta (1978). A film nem történeti állítás: Egyiptomba helyezi a ládát, nem a Templom-hegy alá, és templomosok nem szerepelnek benne (Wikipedia, Raiders of the Lost Ark). A jelentősége más: azt mutatja, hogy egy több mint 2500 éve eltűnt tárgy a 20. század végén is képes volt mozifílmek központi témájává válni.

Szent Grál

A Grál a források szerint irodalmi alkotás, nem szentföldi kultusztárgy. Első előfordulása Chrétien de Troyes befejezetlen Perceval című verses regényében van (1180–1191 körül), amelyben „egy grál” (un graal) mély, széles tál, benne egyetlen ünnepi ostya. Chrétien szerint a témát Fülöp flándriai gróftól kapta; ez a Fülöp 1177-ben a Szentföldön járt (lásd a IV. Balduinról szóló cikket). Robert de Boron Joseph d'Arimathée című műve (1191–1202) tette a Grált „szent”té: az utolsó vacsora edénye, amelybe Arimatheai József Krisztus vérét fogta fel. Wolfram von Eschenbach Parzival-jában (1200–1210 körül) a Grál drágakő (lapis exillis), őrzői a templeisen nevű lovagok; ezt a templomosokra vonatkozó, átköltött utalásnak tartják (Wikipedia, Holy Grail; Knights Templar). A Grál és a templomosok kapcsolata tehát irodalmi eredetű.

Grálnak tartott tárgyak

Több tárgyat azonosítottak a Grállal, de egyikől sem mondták a 13. század vége előtt, hogy a Grál.

A Grál ma

A Grál eredetéről a kutatás megosztott. Roger Sherman Loomis, Alfred Nutt és Jessie Weston a kelta mitológiából származtatta; a keresztény eredetet Joseph Goering The Virgin and the Grail (2005) című műve támogatja, amely katalóniai pireneusi falfestményekkel köti össze, amelyeken Szűz Mária tálat tart (Goering, II. rész, 71–112. o.). Richard Barber (2004) az eucharisztia körüli, a magas középkorban megnövekedett szertartásossággal hozta kapcsolatba; Daniel Scavone (1999, 2003) szerint a „grál” eredetileg az edesszai képre utalt (Wikipedia, Holy Grail).

A Grál irodalmi és zenei téma is maradt: Alfred Tennyson Idylls of the King című műve a 19. században népszerűsítette, Dante Gabriel Rossetti The Damsel of the Sanct Grael című festménye 1874-ben, Richard Wagner Parsifal című operája 1882-ben, T. S. Eliot The Waste Land című költeménye 1922-ben készült. Dan Brown A Da Vinci-kód című regényében (2003) a „grál” Mária Magdolna, Jézus vérvonalának „edénye”. Filmen Edwin S. Porter Parsifal-ja (1904) volt az első, később Monty Python és a Szent Grál (1975), az Excalibur (1981) és A halászkirály (1991) következett. Glastonburyben egy 13. századi legenda szerint Arimatheai József alapította az apátságot; ma a hely az újpogány és New Age csoportok egyik gyújtópontja (uo.).

Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (Indiana Jones and the Last Crusade, 1989. május 24.) a Grál őrzőjét, a „Grál-lovagot” (Robert Eddison) olyan lovagként mutatja, aki a keresztes háborúk idején ivott Krisztus pohárából. A Grált egy titkos testvériség, a Kereszt Kardjának Testvérisége őrzi; a Grál temploma a jordániai Petra Kincstára (Al-Khazneh). Lucas eleinte pogány alapot adott a Grálnak; később kapott gyógyító és halhatatlanságot adó erőt (Wikipedia, Indiana Jones and the Last Crusade). A film Grál-temploma tehát nem a Szentföldön, hanem Jordániában áll. A filmben a valódi Grál nem a díszített kehely, hanem az ács egyszerű serlege.

Az Igazi Kereszt

Az Igazi Kereszt (Vera Crux) Krisztus keresztfájának tartott fa, amelyet a jeruzsálemi Szent Sír-templomban őrizték, és a keresztes államok legfontosabb ereklyéjének számított. A róla szóló történet három rétegből áll: a feltalálás legendájából, a keresztes kor és Hattín történetéből, valamint a még mindig létező töredékek kultuszából.

Giotto: A keresztrefeszítés
Giotto: A keresztrefeszítés (freskó, Scrovegni-kápolna, Padova, kb. 1305).

A feltalálás legendája

Eusebius (megh. 339) elbeszéli, hogy Konstantin 325–326 körül feltaratta Krisztus sírjának helyét, de a keresztről nem ír. Jeruzsálemi Cirill 350 körül már azt mondja, hogy a keresztfából származó darabok az egész világon szétszórtak. A részletes történet Cirill unokaöccsének, Gelasiusnak a most elveszett művében szerepelt (megh. 395), amelyet Rufinus 402 körül dolgozott át: ebben Helena három keresztet talál, és egy gyógyulás mutatja meg, melyik Krisztusé, Macarius püspök segítségével. Egeria, aki a 380-as években járt Jeruzsálemben, azt írja, hogy a püspök a Golgotán ülve tartotta az ezüstözött, aranyozott ereklyetartót, a hívők pedig sorban megcsókolták a fa darabját, miközben diákonusok őrizték, miután egyszer valaki leharapott és ellopott egy darabot. II. Khuszrau 614-ben elfoglalta Jeruzsálemet, és elvitte az ereklyét; Herakleiosz 628-ban legyőzte, és 630. március 21-én visszavitte Jeruzsálembe. Constantin Zuckerman szerint a perzsák ekkorra már elveszítették, és az, amit Herakleiosz visszahozott, hamis volt. A Kereszt felmagasztalásának ünnepe (szeptember 14.) a 8. századtól ünnepli Herakleiosz győzelmét (Wikipedia, True Cross).

A keresztes királyság Keresztje

Boas szerint a Kereszt egy része 1099-ben, valószínűleg augusztus elején került elő a Szent Sír-templom egy félreő sarkában, ezüst tokban; Türoszi Vilmos szerint egy szíriai találta meg, aki látta, hogy korábban elrejtették ott (Boas, 33. o.); az ereklye a latin királyság legszentebb tárgya lett, a patriarcha csata előtt a sereg előtt vitte (Wikipedia, Arnulf of Chocques; New World Encyclopedia, True Cross). Arnulf Godfrey de Bouillon mellett az askaloni csatában is vitte. 1187. július 4-én, Hattínnál a hadsereg zászlaja az Igazi Kereszt volt: Akkó püspöke vitte a beteg Heraclius patriarcha megbízásából (Wikipedia, Battle of Hattin). A Kereszt a muszlimok kezére került, és a hagyomány szerint egy lándzsára tűzve, fejjel lefelé vitték Damaszkuszba. Runciman szerint Heraclius patriarcha betegségére hivatkozva nem ment el a sereggel, az ereklyét pedig a Szentsír priorjára bízta, hogy adja át az akkoni püspöknek (Runciman II, 288. o.). Az akkoni püspök elesett, a Kereszt „a hitetlenek kezére került” (291. o.); a „Szent Kereszt elveszett” (292. o.). A Keresztet korábban is csatába vitték: I. Balduin ramlai csatájában a seregnél volt (53. o.), 1120-ban II. Balduin Antiokhiába vitte, amit a jeruzsálemi egyház rossz néven vett (103. o.), 1153-ban pedig az askaloni ostromnál a patriarchánál volt (215. o.). A részletekért lásd a Hattín-cikket.

A Kereszt a királyság életének része volt. Boas szerint a koronázási szertartásban és az ünnepi körmenetekben használták, általában a csatába is magukkal vitték (Boas, 33. o.). Jaroslav Folda szerint Fulk hadai minden jelentős hadjáraton magukkal vitték a királyság jelvényét, egy Szent Kereszt-ereklyetartót, és a Szent Sír közelében, délre aranyműves-központ alakult ki a kétkarú keresztereklyetartók előállítására; a ma Barlettában őrzött Szent Kereszt-ereklyetartó valószínűleg 1138 körül készült Jeruzsálemben (Folda, Oxford Illustrated History, 143. o.). Virágvasárnap a Szentsír kincstárnoka vitte Betániából a patriarcha és a papság körmenetében (30. o.); 1123. március 29-én, az asdodi győzelem után a patriarcha a Kereszttel tért vissza Jeruzsálembe, és a Dávid-kapunál ünnepi menet fogadta Fulcher of Chartres számámolója szerint (33. o.). A templomosok jeruzsálemi parancsnokának feladata volt a Kereszt védelme és szállítása, ehhez álléktelenül tíz lovagból álló kíséretet kapott (27. o.). Hamilton szerint Gibelin patriarcha 1110-ben a sereg zászlajaként vitte a Keresztet Antiokhiába (Hamilton, The Latin Church, 61. o.), Arnulf pedig 1113-ban Maudud ellen királyi kampányban (62. o.).

Keresztes lovagok sora, előttük aranyozott kereszt a Mennyei királyság című filmben
A keresztes sereg aranyozott kereszttel Ridley Scott Mennyei királyság (Kingdom of Heaven, 2005) című filmjében. Filmkocka.

Hattín után

A Keresztet többen megpróbálták kiváltani Szaladintól: Oroszlánszívű Richárd, II. Izsák bizánci császár és Tamar, Grúzia királynője, de egyikük sem járt sikerrel. 1219-ben al-Kamil Damiette ostromának feloldásáért cserébe felajánlotta a Keresztet a templomosoknak, de nem volt a birtokában, így nem adhatta át. Boas szerint Szaladin 1192 februárjában a békefeltételek részeként maga ajánlotta fel a Keresztet Richárdnak, májusban pedig II. Izsák császár követe kérte ki, de megállapodás nem született; a Kereszt muszlim kézen maradt, időnként megmutatták a Jeruzsálembe látogató zarándokoknak (Boas, 33. o.). Ezután a Kereszt eltűnik a forrásokból; utoljára Damaszkuszban látták (Crusades Wiki, True Cross).

A töredékek

A kisebb európai Kereszt-ereklyék többsége az 1204-es konstantinápolyi fosztogatás után került Nyugatra: a keresztesek a város ereklyéi közül elsőként a „szent fát” tisztelték (Queller–Madden, 139. o.), a fosztogatás során Nivelon soissons-i püspök a pharosi Szűz Mária-templomból két nagy Kereszt-darabot, a töviskorónát, a Szűz ruháját és Keresztelő János fejét vitte el (194. o.). Anselm, a Szentsír kantóra I. Balduin idején a Kereszt egy darabját küldötte a párizsi Notre-Dame kanonokjainak (Hamilton, *The Latin Church*, 113–114. o.). Juvenal patriarcha 455 körül küldött egy darabot I. Leó pápának; I. Szergiusz pápa a 7. században hozott egy részt Rómába. Kálvin állítólagos megjegyzése szerint az ereklyékből egy hajót meg lehetne tölteni. Charles Rohault de Fleury 1870-es műve szerint az eredeti kereszt körülbelül 0,178 m³ lehetett, az ismert ereklyék összes térfogata pedig csak 0,004 m³, vagyis nagyjából 98%-a hiányzik. Négy európai töredék mikroszkópos vizsgálata szerint olajfa, nem fenyő (Wikipedia, True Cross).

Magyar vonatkozások

Az Árpád-kori Magyarországon is volt Szent Kereszt-ereklye. Terplán szerint II. Gézának volt egy Szent Kereszt-ereklyéje, amelyet még Szent István kapott II. Baszileiosz császártól (141. o.); a fiatal Géza nyakában az 1146-os csatában valószínűleg ott volt a Szent Istvántól örökölt ereklye (83. o.). II. András 1217-ben vezetett keresztes hadjáratot a Szentföldre. Akkonban november 3-án a jeruzsálemi pátriárka a Szent Kereszt-ereklye megmaradt részét a keresztes vezetők elé vitte: András és Lipót osztrák herceg mezítláb járult elé, és megcsókolta (142. o.). A szemtanú Jacques de Vitry szerint a harmadik keresztes hadjárat óta nem volt akkora sereg a Szentföldön, mint a magyar (142. o.). András a Képes Krónika szerint ereklyéket vásárolt a Szentföldön: „Szent István első vértanú koponyáját, Szent Tamás apostol és Szent Bertalan jobb kezét, továbbá Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon hat korsó közül, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta” (141. o.). Pauler Gyula Zágrábban látott olyan ereklyét, amelyet a hagyomány szerint András hozott a Szentföldről (uo.). Terplán szerint a Szentföld volt a kiemelkedő fontosságú ereklyék fő forrása; András kortársa, IX. Lajos is a Szentföldről hozott ereklyék számára építtette a párizsi Saint-Chapelle-t (142. o.).

A Kereszt ma

A katolikus egyház nagypénteki szertartásán kereszthódolat van; a keleti ortodox egyházakban nagypéntek reggeli imádságában másolatot visznek körmenetben, és nagyböjt harmadik vasárnapján külön keresztimádás is van. A Kereszt felmagasztalásának ünnepe szeptember 14., a megtalálásé a 8. századtól május 3. A legnagyobb fennmaradt darab Smyrnakis szerint az Athosz-hegyi Koutloumousiou-kolostorban van (870 760 mm³); utána Róma (537 587), Brüsszel (516 090), Velence (445 582), Gent (436 450) és Párizs (237 731 mm³) következik; a spanyolországi Santo Toribio de Liébana az egyik legnagyobb állítólagos töredéket őrzi (Wikipedia, True Cross).

A kereszt története az irodalomban is él. Jacobus de Voragine Aranylegendája több eredetet közöl: az egyik szerint a keresztfa három fából nőtt, amelyek magját Seth tette Ádám szájába; a másik szerint a fa Mózes botján, Salamon templomán és a Sába királynője által átlépett hídon át jutott el a keresztig. Az óangol Dream of the Rood című költemény a kereszt megtalálását és az ereklyetisztelet kezdetét említi (uo.).

Szent Lándzsa

Szent Lándzsának (Holy Lance, Lancea Longini) azt a fegyvert nevezik, amellyel János evangéliuma szerint egy római katona megszúrta a megfeszített Krisztus oldalát. Több tárgy is viseli a nevet; a keresztes háborúk szempontjából az antiókhiai lelet a legfontosabb, a legismertebb ma fennmaradt lándzsa pedig a bécsi Hofburgban látható.

A lándzsás katona a keresztrefeszített Krisztus oldalánál
Fra Angelico: A keresztrefeszítés a lándzsás katonával (freskó, San Marco, Firenze, 15. század közepe).

Az antiókhiai lelet

1098 júniusában, Antiochia ostroma idején Peter Bartholomew szerzetes arra hivatkozott, hogy látomásában Szent András megjelent neki, és azt mondta: a lándzsa a Szent Péter-templomban van elásva. Ásás közben valóban találtak egy lándzsát. A keresztesek közül sokan ennek a leletnek tulajdonították az antiókhiai csata megnyerését, amellyel áttörték az ostromgyűrűt. A kétkedők között volt Adhemar pápai legátus is (Wikipedia, Holy Lance). Klaus-Peter Todt feltevése szerint a lándzsát 1084-ben rejthették el a szeldzsuk csapatok elől (uo.). A lelet hitelessége már a korban vitatott volt, és a kérdés ma is nyitott.

Runciman részletesebben írja le az esetet. Péter Bertalan 1098. június 10-én kereste fel Toulouse-i Rajmund sátrát, és a látomásairól beszélt (Runciman I, 157. o.). Az ásásra június 15-én a Szent Péter-bazilikában került sor; a munkások egész nap ástak, végül Péter maga szállt le az árokba, és előhúzta a lándzsát (159. o.). Orange püspöke gyanút fogott (160. o.), Ibn al-Athír pedig azt írja, hogy Péter maga ásta el a lándzsát (159. o., 315. jegyzet). 1099 áprilisában, Arka ostroma idején Észak-Franciaország kétélyét hangoztató csoportja, köztük Rohes-i Arnulf, a lándzsa hitelességét is megkérdőjelezte (177. o.). Péter erre tűzpróbát kért: április 8-án, nagypénteken átgyalogolt a lángokon a lándzsával a kezében, borzalmasan összegétt, és tizenkettő napi szenvedés után meghalt. Az istenitélet után a lándzsa hitelt vesztett, a provence-iak viszont azt terjesztették, hogy Péter sértetlenül átmént, és Rajmund gróf továbbra is tisztelettel őrizte (177. o.).

Kostick a lándzsa politikai szerepét is tárgyalja. Péter, a provence-i szolga alacsony származása miatt eleinte alázatosan és óvatosan közeledett a vezetőkhöz (Kostick, 42. o.). Az antiókhiai győzelem után azok, akik Adhémar és a lándzsa közelében harcoltak, úgy vélték, hogy a relikvia mindenkit védett maga körül (44. o.). Adhémar halála (1098. augusztus 1.) után Péter a szegények vezetését igyekezett átvenni (45. o.). 1098 karácsonya táján a provence-iak a szegényekkel együtt azt követelték, hogy Raymond vezesse őket Jeruzsálembe, különben adja át a lándzsát (47. o.). ‘Arqā alatt, 1099 áprilisában Péter egy újabb látomása népszerűtlenné tette a szegények körében, mire Chocques-i Arnulf hamisnak nyilvánította őt és a lándzsát, Péter pedig tűzpróbát ajánlott; Kostick szerint a középkori istenítéletek gyakran inkább a közvélemény próbái voltak, mint az isteni beavatkozás jelei (48–49. o.). A tűzpróba után a tömeg Kostick szerint megtámadta és halálosan megsebesítette Pétert (49. o.), Runciman viszont tizenkét nappal későbbi halálról ír (lásd fent). Kostick szerint a lándzsa hitele ezután legalábbis Raymond ellenfelei szemében odalett, de Jeruzsálem 1099. július 14-i ostromakor a seregek más ereklyékben is bíztak: Adhémar korábbi keresztjében és a lotharingiai csapat aranyozott, Krisztus-szobrot rejtő nagy keresztjében, amelyet az északi ostromtorony tetejére erősítettek (104. o.).

Bécs, Ečmiadzin, Róma és Párizs

A bécsi Hofburg Császári Kincstárában őrzött lándzsa egy szárnyas lándzsa feje, a karoling korra jellemző típus. A nyele legkésőbb II. Konrád (1024–1039) idejére elveszett. IV. Károly 1354 körül aranymandzsettát készíttetett köré, ezen a felirat: LANCEA ET CLAVVS DOMINI (az Úr lándzsája és szöge). Liutprand of Cremona szerint Madarász Henrik 926-ban vásárolta meg Rudolf burgundi királytól, és a 933. március 15-i riadei csatában már magával vitte; az Ottók ezután a győzelem talizmánjaként kezelték. A Kunsthistorisches Museum a 8. századra datálja, egy bécsi kutatóintézet a 8. század és a 9. század eleje közé, és kizárta az 1. századi eredetet. Zsigmond 1424-ben Nürnbergbe vitette a koronázási jelvényeket (Wikipedia, Holy Lance).

A Vagharshapat (Ečmiadzin) lándzsájáról a legkorábbi forrás egy 13. századi örmény kézirat, amely szerint Thaddeus apostol hozta Örményországba. Nyugati utazóként elsőnek Jean-Baptiste Tavernier látta 1655-ben; ma a Manoogian Múzeumban van, egy 17. századi ereklyetartóban (uo.). A Vatikánban őrzött lándzsahegyet II. Bajazid szultán küldte VIII. Ince pápának 1492-ben. Johann Burchard feljegyezte, hogy Rómában kételkedtek a hitelességében, mert Párizsban, Nürnbergben és Örményországban is őriztek lándzsát (uo.). A párizsi Sainte-Chapelle lándzsáját II. Balduin adta el IX. Lajosnak, valószínűleg 1242 körül; a forradalom idején eltűnt (uo.).

A lándzsának nincs olyan fennmaradt, ellenőrizhető útja, amely az 1. századig vezetne vissza. A különböző példányok egymást kizáró hagyományokat követnek, ezért a kérdésben a történeti kutatás nem tud egyetlen tárgyat kijelölni.

A Lándzsa az irodalomban és ma

A lándzsát csak János evangéliuma említi, a katonát nem nevezi meg; a 4. századi Nikodémus-evangélium nevezi meg Longinus századosként, és a név a Rabbúla-evangéliumban (6. század vége) is szerepel, talán későbbi betoldásként. Chrétien de Troyes befejezetlen Perceval-jában vérző lándzsa szerepel, amelyet a folytatások a János 19,34-ben említett lándzsával kapcsoltak össze. Wolfram von Eschenbach Parzival-ja Wagner 1882-es Parsifal című operájának fő forrása lett: a Halászkirályt abban az a lándzsa sebezte meg, amely Jézus oldalát átszúrta. A 20–21. századi népszerű kultúrában a lándzsa több filmben és játékban jelenik meg, többek között a Constantine (2005) és az Indiana Jones and the Dial of Destiny című filmben (Wikipedia, Spear of Destiny).

Halotti lepel

A torinói lepel (Shroud of Turin) lenvászon, amelyen egy megostorozott és keresztre feszített férfi elölről és hátulról látható körvonala látszik; a hagyomány Krisztus halotti leplének tartja. A Szentfölddel a kapcsolata közvetett: egyes történészek szerint egy bizánci halotti lepel azonos vele, amely 1204-ben tűnt el Konstantinápolyból.

A lepel története

A hagyomány szerint a lepel előbb Edesszában volt. Pályi Gyula, aki az edesszai Mandylion-t a torinói leplel azonosnak tartja, egy szír irat nyomán azt írja, hogy Galashi Dániel 405-ben Edesszába zarándokolt, hogy a lepel előtt imádkozzon, II. Jusztiniánosz császár pedig díszes ereklyetartót adományozott neki (Pályi, 35. o.). I. Romanosz császár 944-ben sereget küldött Edessza alá, és az ostrom után a város átadta a leplet; a megérkezés napja 944. augusztus 15., az ereklyét a Bukoleon-palota Pharosz-kápolnájában, majd a blakhernai Szűz Mária-templomban helyezték el (Pályi, 41. o.). Bulst szerint a Hagia Szófia oltárára is odavitték; Szimeon Logothetész krónikás leírása az egyetlen bizánci kori leírás a leplen látható képről (Bulst, 35. o.). Az utolsó hiteles bizánci tudósítás Robert de Clari francia lovagtól való, aki 1203 augusztusában a blakhernai templomban látta (Pályi, 49–50. o.). 1204-ben a keresztesek kifosztották Konstantinápolyt, és a lepel nyoma elvész. A torinói lepellel való azonosítás hipotézis: a két tárgy között nincs folyamatos, dokumentált lánc. Bulst megjegyzi, hogy az aranyláda, amelyet Clari látott, nyilvánvalóan nem jutott el Lirey-be (Bulst, 40. o.). Ian Wilson és követői hipotézise szerint a leplet a templomosok őrizték (Víz, 34. o. [PDF-oldal]).

A megbízhatóan dokumentált történet az 1350-es években kezdődik. Geoffroy de Charny lovag Lirey-ben templomot alapított: az építkezés 1353-ban kezdődött, a káptalan alapítólevele 1354. január 30-án kelt, a templom 1356-ra elkészült; a pápa engedélye nem említi a leplet (Pályi, 88. o.). Charny 1356. szeptember 19-én esett el Poitiers-nél (Pályi, 79. o.). Hogy a leplet kitől kapta, nem ismert: VII. Kelemen 1390. január 6-i levele szerint „liberaliter sibi oblatam”, vagyis bőkezű adományként kapta, de adományozóját nem nevezi meg (Bulst, 40. o. és 50. o., 81. jegyzet). 1389. július 28-án VII. Kelemen engedélyezte a lirey-i bemutatást; Pierre d'Arcis, troyes-i püspök emlékiratban tiltakozott, azt állítva, hogy a festő bevallotta a hamisítást. Pályi megjegyzi, hogy az emlékirat nem nevezi meg a festőt, és d'Arcis elődje, Henri de Poitiers 1356-ban melegen gratulált Charnynak a templom elkészültéhez (Pályi, 89–90. o.). Az ifjabb Geoffroy de Charny 1398-ban fiúörökös nélkül halt meg; Lirey-t lánya, Marguerite de Charny örökölte. Férje, Humbert de Villersexel 1418-ban átvette megőrzésre a „halotti leplet” a Charny-család címerét viselő dobozban (Pályi, 92. o.); a lirey-i káptalan pert indított, és egy 1443. május 8-i ítélet a lepel visszaadását rendelte el (Pályi, 93. o.). Marguerite 1453-ban Chambéryben a savoyai hercegnek adta át a leplet (Wikipedia, Shroud of Turin; Pályi, 93. o.). Itt 1532-ben tűz is megrongálta (Pályi, 17. o.), 1578-ban pedig Torinóba vitték (Pályi, 103. o.).

A lepel a 19–21. században

A lepel modern története a fényképezéssel kezdődik: Secondo Pia 1898. május 28-án lefényképezte, és észrevette, hogy a kép negatívon tisztább, mint természetes színében; az L'Osservatore Romano 1898. június 15-én kommentár nélkül hírt adott róla. Giuseppe Enrie 1931-ben hasonló eredménnyel fényképezte. 1978-ban a Shroud of Turin Research Project (STURP) közvetlen hozzáférést kapott, és 32 ragasztószalagos mintát vett; Walter McCrone a képet vörös okkerből és vermilionból álló festéknek határozta meg, vért nem talált, ezt a STURP más tagjai vitatták. 1983-ban a Savoyai-ház a Szentszéknek adta a leplet (Wikipedia, Shroud of Turin).

A nyilvános bemutatókra tömegek érkeznek. 2010. április 10. és május 23. között, a lepel történetének 18. bemutatóján az egyházi tájékoztatás szerint több mint 2 millió látogató volt; 2013 nagyszombatján a képeket interneten és televízióban közvetítették; 2015. június 21-én Ferenc pápa Torinóban tisztelgett előtte. II. János Pál 1998-ban és 2000-ben rendezett nyilvános bemutatót, és „az evangélium tükrének” nevezte a leplet; XII. Piusz 1958-ban jóváhagyta a Szent Lepel ünnepét (uo.).

A kormeghatározás és a vita

1988. április 21-én mintát vettek a lepelből, amelyet három laboratórium, az oxfordi és az arizonai egyetem, valamint a zürichi szövetségi műszaki egyetem vizsgált. Ballestrero bíboros, torinói érsek 1988. október 13-án jelentette be az eredményt: a lenvászon alapanyaga 1325 körül (±65 év) élt (Pályi, 134. o.). A lenvásznat 95%-os valószínűséggel az i. sz. 1260–1390 közötti időszakra keltezték (Wikipedia, Shroud of Turin); az eredményt a Nature 1989-ben közölte. A hitelesség védelmezői szennyeződésre vagy középkori javításra hivatkoztak, de ezeket a magyarázatokat a szakértők többsége elutasította; Pályi szerint a mérések kivitelezése kifogástalan volt, a mintavétel és az elosztás kevésbé áttekinthetően zajlott, a titoktartásba pedig hibák csúsztak, mert az eredményről hónapokkal a bejelentés előtt sajtócikkek jelentek meg (Pályi, 135. o.); egy 2020-as statisztikai elemzés ugyanakkor a laboratóriumi adatokat egyneműtlennek találta (Wikipedia, Shroud of Turin). A vérnyomok egy 2018-as vizsgálata szerint azok valószínűleg kézzel készültek. Cicero Moraes 2025-ös, az Archaeometry folyóiratban megjelent tanulmánya szerint a lepel képe alacsony dombormű lenyomatával egyezik, és nem emberi testével (Wikipedia, Shroud of Turin; Telex, 2025. augusztus 4.).

A vitában magyar vonatkozású érv is szerepel. A Pray-kódex (a Halotti Beszéd kódexe, kb. 1192–1195) Krisztus temetését ábrázoló miniatúráján Pályi Gyula szerint a torinói lepel jellegzetes, L alakban elhelyezkedő, 4×4 kör alakú „piszkavas-lyukainak” rajzolata is megjelenik; ugyanez a nyom Albrecht Dürer 1516-os rajzán is szerepel. Ha a kódex 1200 előtti, Pályi következtetése szerint a miniatúra készítője a leplet csak Bizáncban láthatta, és a 14. századi eredet nehezen egyeztethető össze ezzel (Pályi, 43. o.). A kritikusok szerint a miniatúra sírkövet is ábrázolhat, és csodás képmásról nem szól (Wikipedia, Shroud of Turin).

A katolikus egyház a lepel hitelességéről sosem döntött. 1390-ben VII. Kelemen festményként való bemutatását írta elő, II. Gyula 1506-ban viszont engedélyezte a valódi ereklyeként való tiszteletét; Ferenc pápa „ikonnak” nevezte, a hitelesség kinyilvánítása nélkül (uo.).

Az ereklyék és a keresztes mozgalom

A szakirodalom szerint a hadjáratok közvetlen célja nem egy tárgy, hanem egy hely volt: Krisztus sírja. Az ereklyetisztelet ezt a célt áthatotta, a mozgalom jelvénye, a kereszt pedig a Kereszt-ereklyéhez kötődött. Az alábbi szakasz három szintet különít el: a Szent Sírt mint célt, a mozdítható ereklyék szerepét a mozgósításban, és az ereklyéket mint a hadjárat jutalmát.

A Szent Sír mint cél

Jonathan Riley-Smith szerint Jeruzsálem különleges helyet foglalt el, mert a Krisztus-kori helyszínek tisztelete, a kultuszhelyek népszerűsége és a zarándoklatok felértékelték (The First Crusade and the Idea of Crusading, 20. o.). A várost és környékét ő maga „ereklyének” nevezi: magába szívta a próféták, az apostolok és mindenekelőtt Krisztus virtusát, szent erejét. Krisztus itt járt, a Jordánban megkeresztelkedett, a Golgotán keresztre feszítették, a Szent Sírban helyezték nyugalomra; Riley-Smith szerint Jeruzsálem így még Rómát és Konstantinápolyt is felülmúlta mint az ereklyék őrzőhelye. A Szentföld egyúttal Krisztus öröksége volt, és a hadjárattal kapcsolatban a leggyakrabban idézett Szentírás-hely a 78. (79.) zsoltár nyitósora: „Ó Isten, pogányok jöttek a te örökségedbe” (21. o.). A hadjárat célja az ő megfogalmazásában Jeruzsálem, közelebbről a Szent Sír felszabadítása és megtisztítása a pogány jelenlét szennyeződésétől. Erre utal a via sancti Sepulchri (a Szent Sír útja) kifejezés, az „Isten és a Szent Sír” nevében tett lépések, és az, hogy a keresztesek „a Szent Sír zarándokainak” nevezték magukat (108. o.).

Riley-Smith másik kötete az okleveles anyagra támaszkodik (The First Crusaders, 1095–1131). Eszerint a keresztesek okleveleiben mindenütt szerepel Jeruzsálem, Konstantinápoly megsegítése viszont sehol (61. o.). Gerald cahors-i püspök szerint Raymond de Saint-Gilles azért indult, hogy „a Szent Város fogságban ne maradjon, és az Úr Jézus Szent Sírja tovább ne szennyeződjék”; a Szent Sír szennyeződésének gondolata Urban fennmaradt leveleiben nem található, de a clermont-i beszéd két szemtanúi leírásában, Robert of Rheims és Baldric of Bourgueil szövegében szerepel (62. o.). Amanieu de Loubens oklevele szerint a keresztes azért indul, hogy „megtisztítsa azt a helyet, ahol az Úr Jézus Krisztus a halált elszenvedni méltóztatott” (62. o.). Riley-Smith megjegyzi, hogy a fegyveresek érdeke egy helyre, Krisztus sírjára irányult, és vállalkozásukat a furtum sacrum mintájára, az ereklye „szent lopásaként” fogták fel; egy montecassinói krónikás szavával el akarták „ragadni” azt (66. o.).

Jonathan Phillips szerint Urban két dolgot akart felszabadítani: a keleti keresztényeket és egy helyet, Jeruzsálemet. A város Krisztus által megszentelt hely volt, a keresztény hit középpontja, és mivel itt volt Krisztus sírja, a Szent Sír a zarándoklat végső célja is, ezért kaphatta a hadjárat a zarándoklat jellegét. Phillips szerint Jeruzsálem képe a nyugatiak előtt zsoltárokon, énekeken és ereklyéken keresztül is egyre ismertebb volt (The Crusades, 1095–1204, 19. o.). Andrew Jotischky a clermont-i beszéd beszámolóiban három témát különít el: a keleti egyházat fenyegető veszélyt, Jeruzsálem szentségét és a jutalmakat (Crusading and the Crusader States, 51. o.).

Vitatott pont: Jeruzsálem vagy Bizánc

Carl Erdmann nyomán Hans Eberhard Mayer úgy érvelt, hogy Urban Clermontban nem is beszélt Jeruzsálemről, mert ez az erős jelkép elterelte volna a hallgatóságot a valódi üzenetről, a bizánci császár megsegítéséről; Fulcher of Chartres beszámolója valóban nem említi Jeruzsálemet. Jotischky szerint a történészek többsége mégis azt vallja, hogy Urban kezdettől Jeruzsálemet szánta célnak (Jotischky 51. o.). Phillips úgy látja, hogy Urban elsőrendű céljaként a görögök megsegítését nehéz fenntartani: erősebben és világosabban hívott Jeruzsálem, „a világ köldöke” visszafoglalására, különösen Krisztus sírjára. Az okleveles anyag elemzése szerinte a keresztesek szempontjából döntően igazolta, hogy Jeruzsálem felszabadítására indultak (The Crusades, 20. o.). Riley-Smith szerint a Jeruzsálem-cél puszta propagandaeszközként való felfogása ellen szól, hogy a keresztesek okleveleiben Konstantinápoly sehol nem szerepel; azt is megjegyzi, hogy I. Alexiosz maga is felvethette Jeruzsálem felszabadításának gondolatát a nyugati nemeseknek írt leveleiben (The First Crusaders, 61. o.).

Ereklyék Urban és Alexiosz körül

Jotischky Cowdrey nyomán azt írja, hogy Urban Franciaországba a Lateránból hozott ereklyéket vitt az általa felszentelt oltárokhoz; sok közülük Krisztushoz vagy szenvedéséhez kötődött (például saruja, az utolsó vacsora babszemei, a nád és a szivacs). Cowdrey szerint „aki a Lateránban járt, nem feledkezhetett meg a Szentföldről és Jeruzsálemről” (Cowdrey nyomán, Jotischky 52. o.).

Peter Frankopan szerint Urban francia útján számos oltárhoz Szent Kereszt-darabokat is adtak (106. o.). Szerinte „nem lehetetlen”, hogy Urban a pápai kincstár darabjait osztotta szét, de valószínűbb, hogy az ereklyéket Alexiosz küldte, hiszen a Kereszt darabjai Bizánc nemzetközi diplomáciájának nagy eszközei voltak (uo.). Frankopan szerint Alexiosz a nyugatiak ereklye-iránti rajongására játszott (93. o.); a Robert of Flandershoz írt levele felsorolta Konstantinápoly ereklyéit, köztük az oszlopot és az ostort, a bíbor köntöst, a töviskoronát, a Szent Kereszt nagy részét és a szögeket (94. o.), egy Kentből érkezett szerzetes pedig Szent András ereklyéit kapta (95. o.). Ez Frankopan értelmezése; Phillips szerint Alexiosz tisztában volt Jeruzsálem nyugati jelentőségével, és összekapcsolta Konstantinápoly veszélyét a Szent Város helyzetével (The Crusades, 20. o.).

A kereszt mint jelvény

Riley-Smith szerint Urban a keresztet a fogadalom megkülönböztető jelképeként vezette be, és a felvételét és viselését Krisztus szavával kapcsolta össze: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem” (Mt 16,24; Lk 14,27). A keresztes vezetők 1098-as levele ezt megerősíti: „megparancsoltad, hogy kereszteinket hordozva kövessük Krisztust” (The First Crusaders, 62. o.). Giles Constable szerint a vexillum crucis többféle dolgot jelölhetett: a keresztesek jelét, a zászlót, a Kereszt ereklyéjét vagy egyszerűen egy kereszt alakú tárgyat (Crusaders and Crusading in the Twelfth Century, 69. o.). Frankopan szerint a résztvevők „a Kereszt útját” vállalták (innen a „crusade” szó), és ruházatukra a jelképet varrták (106. o.).

Ereklyék a hadjáratban és utána

Riley-Smith szerint a keresztesek már Európából ereklyéket vittek magukkal: Raymond de Saint-Gilles kelyhet, Adhémar de Le Puy a Kereszt egy darabját; az ereklyéket az 1099. július 8-i jeruzsálemi körmenetben is hordozták. Konstantinápoly ereklyegyűjteménye, majd a Szentföldön folyamatosan előkerülő új leletek tovább erősítették tiszteletüket (The First Crusade and the Idea of Crusading, 93–95. o.). Szerinte a keresztesek nem tértek haza gazdagon, legfeljebb ereklyékkel (41. o.). Christopher Tyerman szerint a keresztesek az anyagi nyereség helyett az ereklyék, az üdvösség és a társadalmi rang jutalmát kapták (Fighting for Christendom, 138. o.); a hazatérő keresztes jellegzetes „trófeája” a helyi templomnak adományozott ereklye volt, a konstantinápolyi ereklyekincstárak vonzereje pedig Tyerman szerint ösztönzés volt a város 1204-es megsemmisítéséhez (152. o.). A Szentföld megszállásának indoka szerinte azon alapult, hogy „Krisztus földi ereklyéje” volt (84. o.), a latin államok helyőrségi társadalma pedig nem kereskedelmi útvonalakat, hanem „Krisztus örökségét”, „egy hatalmas vallási ereklyét” védett (157. o.).

A mozgósítás eszközei között is szerepelt az ereklye: Tyerman szerint a toborzó prédikációk kellékei közé tartoztak a Szent Kereszt ereklyéi, a feszületek és a szemléltető képek; egy muszlim kortárs leírása szerint a harmadik hadjárat prédikátorai 1188-ban nagy festett vásznat hordoztak, amelyen egy muszlim lovas tapossa a Szent Sírt, amelyre lova vizelt (130. o.).

Összegzés

Az öt tárgy közül három, az Igazi Kereszt, a Szent Lándzsa és a halotti lepel kézzelfogható ereklyeként él tovább: kultusz, kiállítások és természettudományos vizsgálatok tárgya. A frigyláda és a Grál nem azonosítható tárgy, hanem történet, amely a vallási hagyományban, az irodalomban és a filmekben él. Mindegyiknél elkülönül az, amit a források a tárgyról mondanak, és az, ahogyan a tárgy ma a kultúrában jelen van; a két szint együtt adja a mai képüket.

Források és irodalom